Van, hogy az ember ott ül valaki mellett, talán egy ebédnél, talán a munka utáni kávézás közben, és beszélgetnek — időjárásról, tervekről, sorozatokról. A szavak megvannak, a hang is ott van, mégsem történik semmi valódi. Mert nem mindig az számít, mit mond a másik, hanem amit nem mond. A csöndekben lakik a fájdalom, nem a mondatokban. És néha egyetlen kérdés, egy valódi figyelmet hordozó tekintet elég volna, hogy valami törékeny bizalom megnyíljon. De legtöbbször elsietünk mellette — elfoglaltak vagyunk, fáradtak, azt hisszük, még van idő. Aztán egyszer csak nincs. És marad a hiány, amit már nem lehet betölteni sem szóval, sem hallgatással. Figyelni nehéz, mert le kell hozzá tenni önmagunk zaját. De emberéletek múlnak ezen a csendes mesterségen.