Az ember sokszor nem azért költ, mert szüksége van valamire, hanem mert fél, hogy kevésnek látszik. Nem az éhség hajtja a boltba, hanem a szégyen: hogy ne lássék kevesebbnek a többieknél.
És így történik, hogy emberek hiteleket vesznek fel, adósságba verik magukat, hogy megvegyék azt a kanapét, azt a telefont, azt az autót, amelyről úgy gondolják: mások szemében majd értéket ad nekik. Csak épp magukban veszítenek el valamit közben. A csendes nyugalmat. Az önmagukkal való békét.
Később már nem is tudni, ki kezdte. A szomszéd, a kolléga, a rokon? Mindenki igyekszik tartani a látszatot, miközben odabent recseg-ropog a háztartás, az idegrendszer, a házasság. A külső csillogás mögött sokszor üresség van, és éjszakánként nehéz levegőt venni a részletek és tartozások szorításában.
De a világ egy furcsa játék. Mindenki ugyanattól fél, és mindenki ugyanazt játssza. És csak ritkán van valaki, aki le meri tenni a díszleteket, és kimondja: „Nem kell újabb ruha, nem kell nagyobb ház, nem kell hitel a boldogságra.” Mert a valódi gazdagság csendes. Nem harsány, nem részletre kapható. Hanem belülről fakad, és elfér egy régi kabát zsebében is.
