Vannak napok, amikor az ember nem azt kapja, amit érdemelne — sem a sorstól, sem a munkától, sem az élettől. És olyankor, fáradtan, gyűrötten, a saját vereségeinkkel vállunkon, hazavisszük a világ porát azokhoz, akik szeretnek minket. Mert az ember nem azokra kiabál, akik megalázták, hanem azokra, akik meghallgatják. Így lesz a társ, a gyermek, az öreg szülő a céltáblája a meg nem vívott csaták dühének. Pedig tudjuk — legalábbis sejtjük — hogy nem ők az ellenség. Csak épp otthon van meleg, és a melegség nem véd meg a keserűségtől, inkább felszínre hozza. Az ember néha a legjobbjait bántja, mikor magát nem meri. És ez a legfájdalmasabb igazság — de mégis ebből kell megtanulnunk szeretni. Csöndben, újra.
Címke: otthon
-
-
A költözés mindig több, mint tárgyak helyváltoztatása. Az ember ilyenkor nemcsak könyveket és edényeket rak dobozba, hanem éveket, szokásokat, szavak visszhangját a falakról. A kartondoboz egyszerre koporsó és bölcső: amit eltemetünk benne, az már nem tér vissza, de amit magunkkal viszünk, az új életbe születik át. Minden egyes lezárt fedél mögött ott a kérdés, amit nem mondunk ki – hogy valóban elhagytunk-e valamit, vagy csak tovább vittük más alakban. Az új szoba nem ismer még bennünket, s mi is idegenek vagyunk benne: idegenek önmagunk számára is, legalább egy ideig. De van ebben az idegenségben valami tiszta és reményteli. Mert aki útra kel, még hisz benne, hogy valahol lehet egy olyan hely, ahol nemcsak lakni, de lenni is lehet.
A költözésről
–––––––