Vannak napok, amikor az ember nem azt kapja, amit érdemelne — sem a sorstól, sem a munkától, sem az élettől. És olyankor, fáradtan, gyűrötten, a saját vereségeinkkel vállunkon, hazavisszük a világ porát azokhoz, akik szeretnek minket. Mert az ember nem azokra kiabál, akik megalázták, hanem azokra, akik meghallgatják. Így lesz a társ, a gyermek, az öreg szülő a céltáblája a meg nem vívott csaták dühének. Pedig tudjuk — legalábbis sejtjük — hogy nem ők az ellenség. Csak épp otthon van meleg, és a melegség nem véd meg a keserűségtől, inkább felszínre hozza. Az ember néha a legjobbjait bántja, mikor magát nem meri. És ez a legfájdalmasabb igazság — de mégis ebből kell megtanulnunk szeretni. Csöndben, újra.