Az öreg a Bahnhof előtti téren ült az unokájával. Az emberek jöttek-mentek, bőröndök gurultak, villamos csilingelt. A bejárat mellett egy férfi ült kartondobozzal, előtte papírpohár.
– Papa, adjunk neki? – kérdezte a fiú, és már nyúlt is a zsebébe.
Az öreg finoman megfogta a kezét.
– Nézd csak a galambokat – mondta, és a tér szélén köröző madarak felé mutatott. – Látod, mi történik, amikor valaki minden nap ugyanott szórja a morzsát?
A fiú bólintott.
– Mind odajönnek.
– Igen. És egy idő után nem azért jönnek, mert itt van a legjobb hely élni. Hanem mert itt a legegyszerűbb. És ha elfogy a morzsa, továbbállnak a következő térre.
A fiú a férfire nézett.
– De ő nem galamb.
– Nem – mondta az öreg halkan. – Ő ember. És épp ezért kell okosabban szeretnünk.
Csend lett köztük.
– Tudod – folytatta az öreg –, ebben a városban sokan nem adnak a téren ülőknek. Nem azért, mert kemény a szívük. Hanem mert tudják, hogy néha nem az éhség ül ott, hanem egy rendszer. Olyan emberek, akik reggel idehoznak valakit, este összeszedik. Nem itt élnek, nem itt próbálnak új életet kezdeni – csak ide jönnek, mert itt több a morzsa.
A fiú összehúzta a szemöldökét.
– Akkor ha adok, segítek nekik?
– Lehet, hogy nem annak segítesz, akinek hiszed – felelte az öreg. – Mint amikor a galambnak dobsz, de a legerősebb kapja el mindig. A gyengébb csak nézi.
A tér túloldalán turisták fényképeztek. Egy nő épp érmét ejtett a pohárba.
– Látod? – mondta az öreg. – Aki nem ismeri a várost, könnyebben ad. Mert csak a pillanatot látja. De aki itt él, annak felelőssége is van.
– Akkor soha ne adjunk? – kérdezte a fiú.
Az öreg megrázta a fejét.
– Nem ezt mondom. Azt mondom: ne a téren add. Ne a pohárba. Mert az olyan, mint a galambetetés. Odavonzza azt is, aki nem bajban van, csak könnyű pénzt keres. És közben azok, akik valóban segítségre szorulnak, talán csendben maradnak, vagy máshol kérnek segítséget.
– Akkor hol adjak?
– Oda, ahol nem morzsát osztanak, hanem utat mutatnak. Ahol nem fenntartják a padon ülést, hanem lehetőséget adnak felállni. Ha adsz, adj úgy, hogy ne a tér maradjon tele, hanem a padok ürüljenek ki.
A fiú sokáig nézte a férfit a kartondobozzal. Aztán visszatette az érmét a zsebébe.
– Fura dolog ez – mondta.
– Igen – mosolygott az öreg. – A jószándék nem mindig azonos a jó következménnyel. Néha a nem-adás is lehet felelősség. Nem keménységből, hanem azért, hogy ne tartsuk életben azt, ami másokat láncban tart.
A villamos elindult. A galambok továbbálltak egy másik sarokra.
– Emlékezz erre – mondta az öreg. – Nem az a kérdés, hogy adsz-e. Hanem hogy mit erősítesz vele. A függést – vagy a felemelkedést.